bobax.hu - Blog

Merre van a célodhoz vezető út?

Fri, 25 Sep 2020 10:16:00 +0000

Az, hogy merre van az előre, viszonylagos: lehet, hogy balra, lehet, hogy jobbra. Lehet, hogy egyet hátra kell lépned, hogy utána előreléphess.

Ha játszottál már valamilyen táblás társasjátékot, akkor biztos tapasztaltad, hogy általában nem tudsz csak egyenesen lépkedve nyerni, hiszen ott van az ellenfeled, aki szintén lép, és lehet, hogy megakadályozza valamilyen módon, hogy az általad megtervezett úton haladj. Emiatt más útvonalat választasz, amely aztán elvihet a győzelemhez.

Az életben is hányszor előfordul, hogy nem egyenes úton jutunk célba. Mert az életben is vannak „ellenfeleink”, akiknek (vagy amiknek) szintén vannak céljaik, elképzeléseik, amelyek olykor hasonlóak a miénkhez, olykor teljesen mások, de valamilyen módon hatással vannak a lépéseinkre.

Gondolkodtál már azon, hogy vajon ki az ellenfeled? Lehet, hogy a főnököd, egy kollégád, a versenytársad, a párod, a gyereked, vagy egy jogszabály-módosítás, amely hatással van rád? Vagy lehet, hogy Te magad vagy a saját ellenfeled, amikor a félelmeid vagy a jelentkező nehézségek miatt elszabotálod a saját álmaidat, sikerességedet?

A célod felé vezető lehetséges lépések, és az általuk kibontakozó utak száma sok.
A kérdés, hogy ki határozza meg, hogy merre mész: Te vagy mások?

Az Accelium tréningek és/vagy az egyéni coaching folyamat lehetővé teszi, hogy kritikusan áttekintsd a gondolkodási folyamataidat és finomítsd azt. Lehetőség a személyes működésed megértésére, a stratégiai elemzéseid tisztázására, az egyedi kihívások megvitatására, a szakmai és magánéletben fontos készségeid fejlesztésére, valamint az így tanult megoldások és gondolkodásmód valódi, személyes problémamegoldó eszközzé tételére.

Kezdődhet a "játék"? Ha igen, találd meg a számodra megfelelő megoldást!
Cégeknek
Magánszemélyeknek

Az élet csak játék, de játszani tudni kell

Fri, 08 May 2020 13:29:00 +0000

Tinédzser koromban rockerlány voltam, és sokat jártam koncertre. Az egyik koncerten egy srác farmerdzsekijén egy tollal írt szöveg állt: „Az élet csak játék, de játszani tudni kell”, és én kamaszos mindentudásomban és lázadásomban érteni véltem a mondat mély tartalmát. De vajon tényleg értettem?

Ismered a sakkot? A sakk egy olyan stratégiai játék, ahol a játéktáblán különböző mozgású bábukkal játszik a két fél. A játékosok felváltva lépnek, és mindkettejük célja, hogy a másik fél királyát a játékszabályok szerint bemattolják (azaz megtámadják, mégpedig úgy, hogy a támadást ne tudja elhárítani).

A sakkjátékosok megtanulják egyben látni a táblát, látják a lehetséges lépéseiket, a lehetséges lépéseik következményét, az egyes bábukban rejlő erőforrásokat, azaz mit hogyan mozgassanak a céljuk elérése érdekében. Emellett persze jó, ha pszichésen is bírják a versenyhelyzetet, és tudják kezelni az érzelmeiket.

Ezt akár írhattam volna az Élet nevű játékról is. Mondjuk, a „bábukban rejlő erőforrást” lecserélem „belső és külső erőforrásra”, a „mozgat” szót pedig „használ”-ra. Mit gondolsz?

A képességek nem egyik napról a másikra alakulnak ki a játékosokban, hanem gyakorlással fejlesztik ezeket magunkban. És ha megnézzük, olyan hasznos képességekről van szó, amelyek a hétköznapok helyzeteiben is jól jönnek, ha rá tudjuk vetíteni az életünkre.

Amikor az Acceliumról meséltem egy barátomnak, aki 16 éves koráig versenyszerűen sakkozott, azt mesélte, hogy fiatalon került gazdasági igazgatói pozícióba, tehát nem volt mögötte 30 év szakmai tapasztalat. A céget gyakorlatilag úgy látta át, mint egy sakktáblát, és ennek mentén sikeresen végezte a munkáját, azaz a sakkban begyakorolt szemléletmód, készségek, megoldások, stratégiák beépültek a mindennapjaiba, jelen esetben a munkájába.

Az Accelium módszertana is erre épül: játékhelyzetben, különböző logikai és stratégiai játékok segítségével rálátunk magunkra, a gondolkodási és viselkedési mintáinkra, tanulunk új megoldásokat, fejlesztjük magunkat, hogy utána az így szerzett tapasztalatokat átvetítve az életünk megfelelő területeire, eredményesebbek legyünk. Az eredményesség lehet bármi, amit neked jelent: elégedettség, hatékonyság, rugalmasság, boldogság, magabiztosság, egy kitűzött cél elérése, stb.

JÁTÉK » TANULÁS ÉS TUDATOSÍTÁS » ALKALMAZÁS, ÁTHELYEZÉS A GYAKORLATBA
Ez az Accelium 3 lépéses tanulási folyamata.

Lényegében minden, az Acceliumban használt játék a való élet egyes aspektusának szimulációja. Az így átélt élmény nemcsak magával ragadó, hanem ösztönző bevezetést is jelenthet bármely témába.

A módszer lényege az a meggyőződés, hogy leghatékonyabban egy autentikus, érdekes tapasztalat révén tanulunk, amely arra motivál bennünket, hogy folytassuk, és többet akarjunk elérni.

A játékhelyzet ilyen. Lelkesít, magával ragad, inspirál.
Miért ne lehetne az Élet nevű játék is ilyen?

Érdekesnek találod? Olvass róla többet!

Fejlesztenéd a vezetői képességeidet? Csatlakozz be a május 22-én induló, vezetőknek meghirdetett tréningre! Légy a jövő tudatos vezetője!

Látod a fától az erdőt? A dolgok közelebbről olykor nehezebbnek látszanak...

Mon, 03 Feb 2020 14:57:00 +0000

Biztos te is tapasztaltad, hogy amikor az életednek egy nehéz pontjára figyelsz, mennyire leköti az energiáidat. Nem találod a kiutat, beszűkíti a lehetőségeidet, és azt, hogy örülj annak, amid egyébként a nehézséged mellett van.
Próbáltad már, hogy egy életedben lévő problémát távolabbról néztél meg?

A ma reggeli elcsendesedésemben távolabbról vizsgáltam meg az életemet. Megkönnyeztem, hogy mennyi mindenem van, aminek örülhetek, miközben minden energiámmal azon vagyok, hogy egy szakmai kérdést megoldjak. Teljesen beszippantott ez a kérdés, ráadásul annyira rágörcsöltem, hogy hiába gondolkodtam rajta, nem jött a megoldás.
Azután egy szimbólum érkezett meg hozzá, amelyben láttam, hogy én zártam be magam egy kalitkába, amelynek az ajtaja nyitva van, tehát csak ki kell lépnem rajta. Azért nem láttam, hogy ennek a kalitkának van ajtaja, mert háttal álltam az ajtónak.
A kalitkán kívül pedig zajlik az élet, tele van lehetőségekkel, amelyekkel nem biztos, hogy olyan könnyű élni, de ott vannak, és tehetünk értük.

Van választásunk.

Találó a magyar nyelvben használt „nem látja a fától az erdőt” mondás. Végiggondoltad már, hogy ez mit is jelent?
Vizuális típus vagyok, tehát már látom is, ahogy olyan közel áll valaki a fához, hogy szinte az orra hozzáér.
Nagyon őszintén, ebből a perspektívából mit lehet látni? Ha jól látsz közelre, akkor láthatod a fa törzsének barázdáit, láthatod a színét, a mintázatát, sőt, láthatod, ahogy esetleg bogarak mászkálnak rajta vagy moha borítja. Ha nem látsz jól közelre, akkor még ennyit sem látsz, csak egy elmosódott zöldes-barnás-feketés valamit. Ez lehet egy idő után lehangoló és ijesztő is, mert felmerülhet a kérdés, hogy: „tényleg, ennyi a világ?”

Ha egyet hátralépsz, akkor – a fa törzsének vastagságától és persze a lépésed nagyságától függően – láthatod, hogy milyen vastag a törzse, és talán azt is láthatod, hogy milyen fa előtt állsz.
Ha még egyet hátralépsz, valami biztosan körvonalazódni fog a fa környezetéből, és ha még hátrébb lépsz, akkor kibontakozik előtted a teljes környezet, a táj.
Ez lehet, hogy egy erdő, ami ijesztő, félelmetes, viszont már látod - ez nagyon fontos -, és van választásod a tudásod által, hogy mit kezdesz vele: ott maradsz és félsz tovább, vagy kimész az erdőből.

Az is lehet, hogy ez a fa egy réten áll, és ha távolabb lépsz, rájössz, hogy milyen fantasztikus helyen vagy, ahol azt csinálsz, amihez kedved van, mert tele van lehetőségekkel. Mennyivel jobb pl. a fűben heverészni, nézni a felhőket vagy piknikezni a családdal, barátokkal, mint állni a fa előtt szinte „büntiben”, és nézni a fa törzsének erezetét (kivéve, ha nem kifejezetten ezért mentél, mert épp egy tanulmányt készítesz erről a témáról :-)).

A hátralépés nem mindig könnyű, sőt, olykor bizony nehéz, hiszen az egy helyben állás egyfajta biztonságot adhat abból a szempontból, hogy „ezt legalább már ismerem”, ezért sokszor bátorság kell a lépések megtételéhez, de van úgy, hogy „csak” egy döntésre van szükség, hogy ebből elég. És igen, ahhoz is szükség van bátorságra és erőre, hogy szembe nézzünk azzal, hogy félünk, vagy hogy megtaláljuk a kiutat az erdőből, vagy hogy merjünk élni a körülöttünk lévő lehetőségekkel.

Az első lépés felismerni, hogy beragadtunk a „fanézésbe”, a második kipróbálni, hogy mi történik, ha egyet hátralépünk…

Nézz tágabb perspektívából az életedre,
és hozd ki belőle a legjobbat!

Amikor lefagysz a sok feladattól…

Tue, 10 Dec 2019 14:51:00 +0000

Amikor még üzleti területen dolgoztam, olykor előfordult, hogy annyi feladatom jött össze - ráadásul hasonló határidővel -, hogy egyszerűen bepánikoltam és lefagytam. Egyébként jól kezelem, ha sok és sokféle feladatom van egyszerre, de néha ez olyan méreteket öltött, hogy nem tudtam úrrá lenni rajtuk. A feladatok mint egy óriási hegy magasodtak elém, ami még egy rutinos hegymászónak is nehéz lett volna, nemhogy nekem, aki lankásabb részeken szeret kirándulni. :-)

Komolyra fordítva a szót: hogy lehet ennyi feladatot egyszerre elvégezni úgy, hogy ebben a magánéletem még nincs is benne?

Gyakran használom ezt a közhelyet: felgyorsult a világ, egyre több feladattal és kihívással kell szembenéznünk nemcsak a munkahelyen, hanem az életünk minden területén. Sokan tapasztalnak hasonlót, így talán elfogadhatjuk, hogy ez létezik.

Visszatérve: bepánikoltam és lefagytam. Ismerős?

Felmerült ez a téma a napokban egy beszélgetés kapcsán, hogy mik a megoldások, illetve nekem mi segített.
Klasszikus megoldás a hegy, azaz az egybefüggő feladatnak tűnő rengeteg feladat részekre bontása és leírása listába. A kisebb feladatokkal könnyebben megbirkózunk, mint egyben az egésszel. Már azzal segítjük a helyzetet, hogy rálátunk a feladatokra, azok időigényére, fontosságára, esetleges összefüggéseire más feladatokkal, mert ez támogatja, hogy lépésről lépésre foglalkozzunk azokkal, és ne egyszerre legyen mind a fejünkben. Ez utóbbi nagyon kimerítő és káosz érzést okoz.
Igen, ez is nagyon fontos: mindig arra a feladatra koncentrálni, amivel éppen foglalkozunk. Kevésbé fárasztó és növeli a hatékonyságot.
Ez a klasszikus megoldás.

De mi van akkor, ha a lefagyásból, a bénító tehetetlenségből nem tudunk eljutni a részekre bontásig?
Ebben az segít, ha tudatosítjuk, hogy lefagytunk. Lefagytunk, mint ahogy a számítógép is lefagy olykor. Elítéljük érte? Nem. Újraindítjuk.

Hogyan tudjuk újraindítani magunkat?
Én két szintjét tapasztaltam meg a lefagyásnak.
Az egyik az, amikor úgy fagytam le, hogy azon kaptam magam, hogy egyik feladathoz sem tudok hozzákezdeni. Tudom, mit kellene csinálni, de nincs kedvem hozzá, mert annyira reménytelen a helyzet. Ilyenkor üldögéltem a feladatok felett, éreztem, hogy szorul a gyomrom a félelemtől, hogy csinálnom kellene, de képtelen vagyok rá. Tudatosítottam magamban, hogy lefagytam. És itt eljött az a pont, ahol elengedtem az egészet, „nem csinálom meg a feladatokat és kész”. Szünetet „rendeltem el”, készítettem egy kávét/teát, vagy sétáltam egyet.

Amikor ebből visszatértem, arra gondoltam, hogy mivel megadtam magamnak az engedélyt, hogy ne csináljak semmit, ennél pontosan eggyel több, ha egy feladatot kiválasztok, és azt megcsinálom. Ehhez volt kedvem és megcsináltam. Utána kiválasztottam egy másikat, azt is megcsináltam, és így tovább. Néhány, de volt, hogy 1-2 óra múlva azon kaptam magam, hogy nincs is hegy előttem, szinte mindent megcsináltam, amit szerettem volna vagy határidős volt.
Segített, hogy megengedtem a megállást és a pihenést a sok feladat között, amelytől feltöltődtem, és újult erővel más szemmel tudtam ránézni azokra.

A másik szint mélyebbről indul. Az a fajta lefagyás, ami lebénít. Itt nem segít az engedély és a szünet.
Ez a folyamat is úgy kezdődik, hogy tudatosítom és akár ki is mondom, hogy lefagytam. Aztán felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az, amit mégis meg tudok tenni, ami kimozdít ebből a bénultságból. Ha semmit, akkor lehet, hogy még időre van szükségem. Itt segít a légzés, mert ha félünk vagy feszültek vagyunk, visszatartjuk a lélegzetünket, a légzéssel viszont közelebb kerülhetünk a nyugalom érzéséhez.

Majd ismét megkérdezem magamtól, hogy mi az, amit meg tudok tenni? Lehet, hogy annyit tudok tenni, hogy felállok, lehet, hogy kimegyek a konyhába és készítek egy teát. Lehet, hogy leülök máshol a helységben. Aztán lehet, hogy ki tudok menni a szabad levegőre. Lehet, hogy tudok egyet sétálni.
Visszaérve lehet, hogy már meg tudok csinálni egy apró feladatot, aztán egy következőt, aztán egy nagyobbat, és végül ezzel a lépésről-lépésre felépülő cselekvéssorozattal visszatérek az aktív állapotomba.

Mindkét folyamat fontos része, hogy tudatosítom, amiben vagyok, és azt is tudatosítom magammal kapcsolatban, hogy ez olykor előfordul velem, viszont van eszközöm, hogy ezen túljussak.
Ez az én megoldásom, lehet, hogy neked más segít. A lényeg, hogy légy rá tudatos!

Ne hagyd, hogy a feladatok maguk alá gyűrjenek, találd meg az eszközöket és az egyensúlyt az életedben!

Erőforrásaid, amelyekre nem vagy tudatos... pedig vannak

Wed, 27 Nov 2019 17:32:00 +0000

Az a tapasztalatom, hogy általában többet tudunk felsorolni a gyengeségeinkből, mint az erősségeinkből. Te hogy vagy ezzel?

Az amerikaiak pozitív hozzáállása irigylésre méltó. Amikor a vállalati/vállalkozói attitűdökről tanultam, nagyon érdekes különbséget vázolt fel az előadó.
Amerikában a hitelmentalitás: „Nézd, milyen jó vagyok! Adj hitelt, hogy fejleszthessek!”
Mindeközben Magyarországon az ún. sarc-mentalitás érvényes: korábbi évszázadok sarca miatt elleplezzük, ami van, kevesebbnek mutatjuk magunkat annál, akik valójában vagyunk.

Nézd, milyen jó vagyok!
Mennyivel jobban hangzik, ugye?

Visszatérve arra, hogy általában több gyengeségünket tudjuk felsorolni, mint erősségünket, ez lehet szocializáció kérdése, hiszen szinte önteltnek gondolunk valakit, aki pozitívan beszél magáról, illetve lehet, hogy egyszerűen nem vagyunk tudatosak azokra a pozitív dolgokra, amelyekkel rendelkezünk, és amelyekre bátran támaszkodhatunk a mindennapi élet során, legyen szó akár munkáról, akár magánéletről.

Mik lehetnek ezek az erősségek, belső erőforrások?
Bármely tulajdonság, minőség, képesség és készség, korábbi tapasztalat, amellyel rendelkezel.
Lehet, hogy a nyugalmad van mindennap a segítségedre, ami igazán értékes minőség a mai világban, ahol sokszor minden pillanatban valamilyen feladattal találjuk szemben magunkat.
Ugyanígy erőforrásod lehet a kitartásod, a jó kommunikációs készséged, a precizitásod, a jó kapcsolatteremtő készséged, a kedvességed, a következetességed, a „nem”-et mondani tudó képességed, stb.

Ülj le, és gyűjtsd össze, hogy milyen belső erőforrásaid vannak, és hogyan támogatnak téged a mindennapokban!

Nagyon fontos belső erőforrás a korábbi releváns tapasztalat is. Ez valaminek a tudása, amit már megcsináltál vagy megtörtént veled. Lehet, hogy jól sikerült, ezért bármikor fordulhatsz ehhez a tapasztalathoz, akár ugyanolyan helyzetről, akár részben más helyzetről van szó.
Hozok egy példát: szeretnél jó előadó lenni és a TEDx-en előadni, de szorongsz és elképzelésed sincs, hogy kezdj neki. Kérdés: éltél már meg olyat, ahol nulláról vagy kevés előismerettel csináltál meg valamit, amit nagyon szerettél volna?
Tulajdonképpen ugyanaz történik itt is. Biztos, hogy jól jön a lelkesedés, a kitartás, a célod eléréséhez szükséges lépések ismerete, stb.
Akkor hogy csináltad, mi volt segítségedre?

Ha a releváns tapasztalatod negatív, azaz nem sikerült, akkor ideillő kérdés: jó, ez nem sikerült, és mi az, amit ebből megtanultál?
Lehet, hogy van, amit ma gyengeségnek gondolsz, vagy negatív előjellel értékelsz. Vajon abban mi a pozitív, mi annak a tulajdonságnak/tapasztalatnak a bölcsessége, amelyet ha ilyen módon használsz, segítségedre lesz?

Ebben is, mint az életben sok más helyzetben, segít a tudatosság!

Az énidő fontossága

Fri, 11 Oct 2019 14:44:00 +0000

Szinte minden ügyfelemnél megjelenik témaként az énidő, vagyis annak hiánya.
Közhelynek számít, mégis igaz, hogy ebben a rohanó világban egyre több feladattal és szereppel kell szembenéznünk, és sok esetben leghátulra soroljuk magunkat.

„Ha ezt és ezt megcsináltam, majd akkor…” – ígérjük meg magunknak rendszeresen, és szép lassan leszokunk arról, hogy figyeljünk magunkra, meghalljuk a lelkünk szavát, hogy jó lenne egyedül lenni és magunkkal foglalkozni kicsit. Vagy sokat.
Gyermekként ezt tudtuk. Én személy szerint kuckót építettem magamnak, hogy a Nővéremmel közös szobában vissza tudjak vonulni. Oda bevittem, amivel foglalkozni szerettem volna, és ott töltöttem bizonyos időket. Ez volt az énidőm.

Mi az énidő és mi nem az?

Az énidő minőségi, önmagunkra fordított idő, amit azzal töltünk, ami számunkra fontos, rólunk szól, és még véletlenül sincsenek benne feladatok, „kell”-ek. Az énidő egyedül, magunkkal töltött idő, amikor azzal foglalkozunk, amihez kedvünk van. Ha az semmittevés, akkor semmittevés.
Persze jó dolog barátokkal találkozni vagy a gyerekkel játszani és még sorolhatnám - ezeket minőségi időnek hívjuk egyébként -, de van, hogy nem pótolja azt, amit az énidő hivatott szolgálni. A befelé fordulást, a saját igényeink megérzését és figyelembevételét, illetve megadni magunknak azt, amitől leginkább fel tudunk töltődni akkor, abban az időben.

Ha leszokunk róla, és felpörgetett, kifelé forduló életet élünk, bizony elsőre nehéz visszatérni az egyedül töltött időre. Ismerek olyan embert, aki szinte semmi időt nem tölt egyedül, és nem is érti, hogy egyedül mit lehet csinálni. Hát igen, egyedül, magunkkal lenni néha nehéz, mert a csendben felerősödhetnek érzések, amelyeket a „zajjal” igyekszünk elnyomni: mint pl. a magány vagy „szükség van-e rám?” szorongató érzése, illetve „haszontalan vagyok, ha nem csinálok semmit”.
Az érzések és a szembenézés elkerülése is egy megoldás, csak nem kifizetődő. Azok az érzések akkor is ott vannak, ha nem veszünk róluk tudomást, sőt egyre erőszakosabban próbálják meg felhívni magukra a figyelmünket.

De a csendben nemcsak a nehézségek kerülnek elő, hanem a pihenés öröme, a személyes igények, ötletek, célok is, ami segít a belső harmónia megteremtésében, ami emlékeztet, hogy kik is vagyunk valójában, és ami által minőségibb életet élhetünk. Új tartalommal töltődik fel az élet, mert kiszakadunk a fárasztó mókuskerékből, türelmesebbek leszünk és máris más színben látjuk a világot.

Ha azt mondod, „nincs időm énidőre”, tudd, hogy akkor van rá a legnagyobb szükséged!
Nem lehet mindig csak adni, illetve lehet, de attól felborul az egyensúly, és kifáradunk, kiégünk, rosszabb esetben egy betegség figyelmeztet, hogy valami nincs rendben.
Segítőként korán megtanultam, hogy az tud adni, akinek van miből. Ezért is fontos, hogy figyeljünk magunkra, töltsük magunkat, és megadjuk magunknak, amire szükségünk van.

Első lépések
Kezdd el 5 perccel! Ha most tele vagy teendőkkel, és semmi időt sem fordítasz magadra, akkor ahhoz képest 5 perc már óriási lépés, nem igaz?
Hol fér bele a napodba 5 perc, amikor azt csinálsz, ami jól esik? És mivel töltenéd ezt az időt? Emlékezz, ez bármi lehet, amihez kedved van! A semmi is ér! :-)
Találd meg a helyét a napodban, és mostantól 1 hónapig tartsd is meg! Ha könnyen megy az 5 perc, emeld az időt!

Emlékezz rá: a magadra fordított idő sokszorosan megtérül!

A kommunikáció lényege…

Tue, 13 Aug 2019 14:25:00 +0000

Történt már veled olyan, hogy mondtál vagy kértél valakitől valamit, és az teljesen másképp sült el, mint amire számítottál? Velem többször és bizony, pocsék érzés volt.

forrás: www.ronneb.com

Akkor értettem meg igazán, hogy miért is történt ez, mikor kommunikációt és NLP-t tanultam.
Tudtad, hogy a kommunikációnk 7%-a a verbális rész (szavak) és 93%-a a nonverbális? Ez sok mindent megmagyaráz.

És itt jön be az NLP egyik axiómája:
„A kommunikáció lényege abban a válaszban van, amit a partner részéről kapsz.”

Ha szeretnénk elérni, hogy a másik pontosan értsen bennünket, egyrészről fejleszthetjük a kommunikációnkat a kimondott szavak szintjén.
A „lehetne-e” és hasonló jellegű mondatok, pl. „Esetleg, de csak ha tényleg nem gond, levinnéd a szemetet?”, általában magukban hordozzák az elutasítást, hiszen a kérdező maga sem hiszi el, hogy a válasz igen is lehet.
De ha azt mondom, hogy „Kérlek, vidd le a szemetet!”, nagy valószínűséggel együttműködést fogok tapasztalni.
Ugye mennyire más?

Persze jó lenne, ha csak a szavaink megváltoztatásával elérnénk a célunkat, de ez az érem egyik oldala.
A másik oldala a kommunikációnk nonverbális része. Mit jelent ez? Azt, ahogy mondjuk.

Ennek megértéséhez jöjjön ismét egy példa:
Ha megkérsz engem, hogy segítsek neked a költözködésben, ugyanazzal a mondattal válaszolhatok többféleképpen.
Mondhatom lelkesen és mosolyogva, hogy „Persze.”. Ebből érezni fogod, hogy komolyan gondolom és örömmel segítek.
Ha ugyanezt a mondatot összekulcsolt karral, kicsit szigorúan, mosoly nélkül az arcomon mondom, akkor valószínűleg érezni fogod, hogy valójában egy porcikám sem szeretne segíteni.
És ha még egy jó nagyot sóhajtok is, akkor egészen biztos leszel abban, hogy a válaszom igazából ’nem’, de valami oknál fogva egyszerűen nem tudok vagy nem merek ’nem’-et mondani.
Érzed a különbséget?

A nonverbális részbe tartozik a testbeszéd, szemkontaktus, gesztikuláció, arckifejezés, hangsúly, hangerő, hangszín, testérzések, légzés milyensége. Ráadásul akkor is közvetítünk valamilyen üzenetet, ha semmit nem mondunk, és csöndben maradunk.
Az, hogy a nonverbális elemek milyen kombinációban jelennek meg, belülről fakad. Függ attól, hogy vagyok az adott témával, az adott emberrel, illetve hogy vagyok egyáltalán magammal. Örülök vagy félek éppen? Magabiztos vagyok vagy bizonytalan? Milyen korábbi tapasztalataim vannak?

Az NLP ezt a belső tartalomcsomagot szűrőnek hívja, amelyben benne vannak az emlékek, döntések, hiedelmek és értékek, attitűd, és a személyiség számos más aspektusa.
A külvilágból érkező eseményekre ezen a szűrőn keresztül reagálunk, ami eltorzíthatja a valóságot. Erre jó példa, hogy egy adott eseményre képesek vagyunk akár mindannyian különbözőképpen reagálni érzések, gondolatok, tettek szintjén, és ennek megfelelően különböző válaszokat fogunk erre kapni a környezetünkből.

A szűrő egy részére tudatosak vagyunk, és van olyan része, amely nem ismert számunkra. Ahogy a kommunikációnkat fejleszthetjük a szavak szintjén, úgy lehetőségünk van ezt a szűrőt is tisztogatni, melynek eredménye, hogy csökken a játszmázás, elérjük a célunkat, és tisztulnak, mélyülnek a kapcsolataink azáltal, hogy azt mondjuk, ami tényleg van.

Jusson eszedbe!
„A kommunikáció lényege abban a válaszban van,
amit a partner részéről kapsz.”

Mi van a bőröndödben?

Fri, 19 Jul 2019 13:10:00 +0000

Így nyár közepén talán a legkézenfekvőbb válasz az, hogy: ruha, strandpapucs, könyv, fényképezőgép, stb., … :-), azonban most valami más rejtőzik a fenti kérdés mögött.

Az utóbbi időben kétszer is szembejött velem a bőrönd szimbóluma.
Egyik alkalommal egy képzésen hangzott el nyitókérdésként: „ha egy képzeletbeli bőröndben kint hagynál valamit az ajtó előtt, mi lenne az?”
A másik alkalommal egy TED előadásban hallottam, ahol az előadó arról beszélt, hogy mindenkinek vannak olyan dolgok a bőröndjében, amit ő tud megadni a világnak és a világnak szüksége van arra a valamire. Van, aki könnyen kinyitja a bőröndjét és megmutatja a tartalmát, van, aki nem.
Bár látszólag a második pozitív dologról szól, mégis mindkettőben van negatív érzés.

Az első esetében azért, mert amit kint hagynánk az ajtó előtt, az valószínűleg fáj vagy nehéz, és eltávolít attól, akik e nélkül lehetnénk.
A rossz hír, hogy csak úgy nem tudjuk összecsomagolni és kint hagyni az életünk történéseit, illetve az ezekből eredő haragot, szomorúságot, félelmeket, de van lehetőségünk tudatosítani azokat, szembenézni velük, átdolgozni őket. Ha így teszünk, felszabadulnak az energiáink, amelyet addig arra fordítottunk, hogy a nem kívánatos érzéseket elrejtsük a külvilág és sok esetben önmagunk elől is.

A fentieket bonyolítja, hogy nehéz egy tökéletesség-fókuszú világban „tökéletlennek” lenni. És akkor itt jöjjön a jó hír: a tökéletességet hirdetők sem tökéletesek. :-)
És egyáltalán: mit jelent az, hogy tökéletes?

Most nézzük a második esetet, amikor valami kincs rejtőzik a bőröndben.
Nemcsak akkor vagyunk szomorúak, dühösek, ha valami „rosszat” találunk magunkban, hanem akkor is, ha „jót”, pozitívat, kreatívat, valamiben egyedülállót, stb.” találunk, amit nem tudunk megélni és megmutatni. Lehet, hogy nem is vagyunk rá tudatosak, hogy van valamink, ami áldás önmagunknak és másoknak is. Vagy tudjuk, hogy van, csendben otthon örülünk is neki, de a napok úgy telnek el, hogy a környezetünk ebből keveset vagy semmit nem érzékel.
Mi az a tehetség, ötlet, tulajdonság, ami van neked, és csak arra vár, hogy kibontakoztasd? Vajon mi tart vissza?

A saját önismereti utamon találkoztam mindkettővel, egyik sem könnyebb vagy nehezebb a másiknál, és nem is szabad ezt így mérni, mert a lényeg, hogy van választásunk, hogy milyen életet szeretnénk élni.

Tehát: mi van a bőröndödben?